Csatószegi Viktor
RANDOM I. rész.
Egy véletlen ötlet, és elővettem egy régi DVD-t a híres "Virtuózok" korából. Ez a videó a Virtuózok műsorának egy remek részlete, s a Haydn mű előtti bevezetőt egy Bősze Ádám nevű ember tartotta, kedves szellemességgel. Meghallgattam Misit, aztán hirtelen, a csuda tudja miféle motivációból, beütöttem a keresőmbe Bősze Ádám nevét. Az arca már ismerős volt számomra a kféle komolyzenei alkalmakból, hát tudni akartam, kicsoda ő? Vesztemre; ismét elmaradt egy eltervezett írás...
Nem tudtam abbahagyni weblapjának tanulmányozását, ősi, belém kódolt szellemi kalandvágyam elsodort. Még a szokásos, kora esti (mármint az én időrendem szerinti kora esti...) kávézásomról is megfeledkeztem, pedig én nem olyan keserű ízűen készítem, mint - állítólag, - az ő zenei antikváriumában készíttetik.
Jól sejtettem; sok a közös vonás bennünk, őt sem lehet skatulyába zárni.
Keresi, kutatja a megismerhetetlent,=ezt a világot. Rengeteget csavargott
benne, sok mindent kipróbált, és érti, meghallja az ősi, családi fészek, a
révfülöpi ház falainak suttogását. Nem semmi.
Eltölt 8 évet a Ferences rendben, elvégzi a Zeneakadémia Zenetudományi
Tanszakát, aztán lesz utca-zenész, (de sok komoly tehetséget hallgattam
már az utcákon! Sosem felejtem el azt a tündéri, átszellemült arccal
Bachot játszó lányt, aki a Belvárosban, a Piarista rendház kapuja melletti
helyet választotta művészetének bemutatására, s néhány obulus begyűjtésére, tán
kotta vásárlás céljából,) lesz a média kféle területein
mindenféle.... Vibráló, eredeti szellemiség, minden érdekli, de: sehol
nincs otthon. Nem is lesz... Az a fránya character indelebilis
nyugtalanná tudja tenni a szívet, hiszen az abban való részesedés előtt,
filozófiát, teológiát vésnek az ember agyába/lelkébe, s ez ad egy olyan látást,
amelyet holisztikusnak nevezünk. S úgy van az kedves barátaim, hogy ebbe a
világba nagyrészt, csak a rész-látású, a perc emberek tudnak remekül
beágyazódni. Bizony.
Szellemi élvezettel olvastam/figyeltem minden blogjában, naplójában azokat a
különös asszociációkat, amelyeket nemes egyszerűséggel RANDOMNAK találok.
Úgy látszik, ez a filoszoknak, és a teológusoknak a karizmája, s egyben: keresztje
is...
Érdekes "találkozásom" volt ma Bősze Ádámmal, mindig is érdekelt az
ember, az olyan ember, aki személyiség, aki egyedi. Egy valamit kerestem
soraiban, pontosabban: sorai között, de nem találtam. A központi magot. A
szegletkövet. Amihez minden hozzárendeződik. Amit a belső csendben, élesre
hegyezett antennával lehet "behozni", s nem horizontális, hanem
vertikális hullámhosszon fogható. Pedig-pedig az adás folyamatos, és ingyenes.
Tán ezért lett csak 8 év???????
Soha nem késő!!!!!!!
Ádám!!!!! Hol vagy?
RANDOM II. rész.
(AVAGY: A SZÉP, ÉS A CSEND.)
Az első részben írtam Boros Misi, és Bősze Ádám kapcsán egy lányról, aki évekkel ezelőtt
Bachot játszott a belvárosi Piarista Rendház kapuja mellett. Erre vissza
kell térnem, mert ez a belém vésődött élmény, további "randomozásra" késztet.
Szép, sőt; gyönyörű volt az a lány. No, nem a celebek, a tiszavirág életű
modellek agyonrúzsozott, kenceficézett szépségére gondolok. Nem. A tisztaság, a zene dallamával
átitatott, a rengeteg gyakorlás akaratot kívánó elszántságának együttes
szépségére. Egy definiálhatatlan, belső ragyogás szépségére. Kissé távolabb
megállva, ittam ezt a szépséget, miközben féltem, hogy hirtelen rám nézve,
esetleg félreértheti a szituációt. Ma is emlékszem erre... Dehogyis nézett ő
rám, sehová sem nézett; abból a patakból ivott, akit Bachnak hívnak.
Ott, és akkor nem volt nő, és férfi, - transcendentia volt.
Partíta hangzott. Tán néhány piarista
atya is gyönyörködött egy-egy nyitott ablak mögött, ennek a légies
tüneménynek a játékában...
Igen, vannak efféle szépségek. Örök nyomot hagyók. Ilyen pillanat volt,
( volt??? --VAN!!!) amikor
Farkasréten hirtelen odaléptem egy terem
hátsó sarkába valakihez, mert valamit mondani akartam neki.
Ő nem vett észre engem, mert a szeme be volt csukva. Táborhegyi ragyogás
sugárzott át az arcán; az Úrral beszélgetett. Egy égi pillanat, előleg abból,
amire várunk. Gyorsan, azonnal visszaléptem onnan. De azt a pillanatot ma is
látom.
Egy mozzanat a Virtuózok döntőjéből: Leírhatatlan élmény volt,
izzott a légkör a megtestesült SZÉPTŐL.
Misiről, a zongoráról, egy pillanatra elfordult a kamera a zsűri felé.
Átszellemült arcok, s íme; egyikük szeméből egy könnycsepp jött elő. Valódi
igazgyöngy... Amikor a filozófia, és az esztétika által is nehezen
definiálható SZÉP villámfénye belehasít a szívbe... A zene, a dallam, a csoda emberei. Mekkora élmény hallgatni a zenével, zenében élő emberek beszédét! Még a prózájuk is finoman dallamos,
ahogy artikulálják, "dallamosítják" a szavaikat. Nem is
beszélve a mondandójuk mélységéről...
(Hogy tudnak fájni a kemény, bárdolatlan, ordító beszédek, a közönséges,
durva hangok!)
Rabja vagyok a halk hangoknak. Az igazán lényeges, örök érvényű dolgok halkan
hangzanak. Egy közösség csendes, közös imái. Egy gyóntatószék félhomályában, a
szerzetes lehunyt szemmel mondott suttogása, amint továbbítja a felülről, a
Szentlélektől kapott gondolatokat, és a néma várakozásban térdeplő bűnbánó
felé, a feloldozás igéit... ...és azok a testvéreim, akik más keretek között kérnek újjászületést, belülről hallják Jézus
csendes absolutióját. A papszentelés pillanata. Nem szólhat az orgona, hallgat
a kórus, nincs semmilyen liturgikus szöveg, a szentelő püspök sem szól egyetlen
szót sem, - csak néma CSENDBEN ráteszi kezét a térdeplő szentelendő fejére...
Illés sem a viharban, a mennydörgésben, hanem a CSENDES SZELLŐ fuvallata közben látta/hallotta az Urat, ott, a Hóreb hegyen.
De jó lenne meghallani csak egyetlen egyszer is, a tavaszi kertben kipattanó rügy fakadásának hangját, dehát az emberi fül hallási küszöbe alatt hangzik el ez a csoda.
Itt, és most megosztom egy - sokaknak bizonyára fura - szokásomat: gyakran csakis a második tételeit (adagio, andante ) hallgatom meg egymás után Bach, Vivaldi, Mozart, Schubert, stb. műveinek, sorozatban. Már kívülről tudom a gombok számait a hifi tornyomon.
Igen; ezek élmények. No, meg a Csörgő patak... Aztán őszkor, pl.
októberben végig sétálni, és szemlélődni a R. Tagore sétányon, vagy
a Zemplén erdőiben, rétjein. Mindezt olyan társakkal, akik eközben tudnak hallgatni, és
lélekben leborulni a teremtett szép Teremtője előtt, avagy egyedül barangolni a hegyekben.
Ülni a csónakban Tihany felé tartva, aztán letenni az evezőket, és hallgatni,
amint a víz halk csobbanásokkal érinti a csónak alját...
Nem voltam sosem nagy moziba járó, de a
fentiek miatt majdnem minden Bergmann filmet megnéztem, mert ő olyasmit tudott,
amit egyetlen filmművészeti egyetemen sem lehet megtanulni. A lélek belső
rezdüléseinek hangtalan ábrázolását.
Random... Misi, - Bősze Ádám, - gyönyörű lány a kapu mellett, -
adagio....
Isten örök csendje, és a mindeneket felülmúló, ragyogó szépsége....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése