TŰNŐDÉS A ZENÉRŐL.

 Csatószegi Viktor

                                                    TŰNŐDÉS  A  ZENÉRŐL. 

 

Mostanában  sok öröm ér; folyamatosan kapom a You Tube tol a szebbnél szebb zenei videókat, a klasszikus zene világhírű tolmácsolóinak    - zenekarainak és szólistáinak -    előadásában. De ezt az örömet még a kiváló, legújabb technikával  készült felvételek is fokozzák. Szinte koncert  terem lett az a szobám, ahol mindezeket hallgatom. Hallgatom? Nem!  Elmerülök benne, s hagyom, hogy a legbelsőbb énemig áthasson, felemeljen, hagyom, hogy magával ragadjon... Ez maga a csoda!

Itt hadd álljak meg néhány mondat erejéig, és hadd mondjak hálás köszönetet drága Szüleimnek, akik már tizenéves koromban magukkal vittek a Zeneakadémiára, és bevezettek ebbe a csodába, sőt; fogadtak mellém zongora tanárnőt  is, megadva  ezzel a zenei alapokat. Mondanám; én genetikailag kódolva vagyok a muzsikára, mégis inkább azt vallom, hogy ezzel személyesen lettem megajándékozva, meggazdagítva. Igen, mert  ezt nem lehet megtanulni  alsó, közép, és felső fokon. Lehet tanulni szolfézst, zeneelméletet és zenetörténetet, lehet elsajátítani valamely hangszer technikai kezelését, de mindez nulla, ha nincs meg hozzá a ZENEI KARIZMA! (khárisz=adomány, ajándék. Ergo: nem megtanulható, nem megvásárolható, hanem - MEGKAPHATÓ...)

 

 Mindezek után; mi a zene? Barátaim, ha  én ezt megtudnám válaszolni, nem ember lennék, hanem minimum arkangyal... Könyvtárnyi anyag járja körül ezt a kérdést, sokféle aspectusból vizsgálják, de kimeríteni képtelenség e témát. E mostani  "tűnődésem" nem  más, mint  egy újabb, szeletnyi hozzáadás ezekhez. Akkor kezdett bennem igazán elmélyülni, aztán szárba szökkenni, amikor egy csendes éjszakai órán meghallgattam egy Bach zongoraművet Heléné Grimaud előadásában, aki korunk egyik legnagyobb pianistája, olyan, aki nem csupán előadja a művet, hanem egylényegűvé válik eközben a szerzővel, s maga is muzsikává szublimálódik. Karizmatikus...

.
 Most megpróbálok közelíteni a címben feltüntetett témához. -  A tudományok világa két főcsoportra oszlik; reáliákra, és humanióriákra. Az első csoportba tartozik pl. a természettudomány, annak sok alfajával, a közgazdaságtan, s az összes műszaki tudomány.  A  másodikba,   - humán világ,-   a bölcselet tudományok, pl. a filozófia, pszichológia, nyelvészet, irodalom, teológia, klasszika filológia,  történettudományok,  stb.

 

 DE  MINDKETTŐ  FELETT  ÁLL  A   ZENE,  AMELY   TÖBB,  MINT   TUDOMÁNY,  NOHA  VAN  TUDOMÁNYOS,  ELMÉLETI  RÉSZE, DE  AZ  NEM   MAGA  „ A”  ZENE!!! 

 

Miért  merem  leírni, hogy  felettük  áll? Nos, azért, mert  a  fenti  két csoport bármelyikét értelemmel, racionális képességgel el lehet sajátítani. Igazolásul vessünk egy pillantást a filozófiai gondolkodás alfájára, fundamentumára, a logikára.  Ennek    - skolasztikus megközelítés  szerint -   a szisztematikus gondolkodás mintapéldánya  a szillogizmus. Tézis, -antitézis,- szintézis. Cáfolhatatlanul igaz! De; kőkemény,  hideg racionalitás. Az egész bölcselettörténet, a milétoszi, eleai, majd a platóni - arisztotelészi, - szókratészi alapoktól kezdve, Kant, Hegel,  Bergson, Karl Jaspersig, ezen alapszik. (Csak kiragadtam néhány nevet, nem bölcselettörténetet, írok...)  A természettudományokról nem is szólva!  Ez: magával  a  matériával,  az  anyaggal való foglalkozás, az  anyagi valóság rendszerezése. A művészetek többi ága is szoros kapcsolatban áll az anyaggal, pl. a képzőművészetek  szerves egységet képeznek vele, noha transzponálják  esztétikai  síkra,  és  próbálkoznak    - a jobbak...-    ezen keresztül  is rámutatni  a szuper naturálisra. De  mindkét főcsoport  az  immanentiából ered, az  értelem segítségével kutatja, s foglalja rendszerbe azt.

 

 LENTRŐL   IRÁNYUL  FELFELÉ.  ARRÓL  SZÓL,  AMIT   A   LÁTÁSSAL, TAPINTÁSSAL   MEGRAGADHATUNK.
 A  ZENE  PEDIG  FENTRŐL  IRÁNYUL   LEFELÉ.  A  HALLÁS  SOKKAL SPIRITUÁLISABB  ÉRZÉKSZERV,  MINT  A  LÁTÁS.  A  ZENE  ANYAGTALAN, SZELLEMI. (PNEUMA.) Ez akkor is így van, ha tudjuk; anyagi eszközökkel gerjesztünk hanghullámokat.

De  ami  ekkor  keletkezik, az  túlmutat minden  fizikai magyarázaton!!! Igen, mert  az ihletett művész  meghatározhatatlan, egyedi lelki tartománya dönti  el  a fizikai instrumentumok minden mozdulatát!

Köteteket  lehetne írni  a  zene hatásáról,  az  erre fogékony emberek szívében, s egész életében. Ha az igazi  zeneszerzőt  ihletett, szintén karizmatikus előadók      - zenekar, kamarazenekar, szólisták -   közvetítik felénk, akkor születik meg a zene  mintegy természetfeletti CSODÁJA...  (Aki ült már koncert termekben, s vetett  néhány pillantást az ilyen előadók, és az ilyen hallgatók arcára, az megérti, megtapasztalja, mi  is az átszellemülés élménye.)
Szent  meggyőződésem, hogy  amit az ember    - ősidők óta-   nem tudott/tud szavakkal, de képzőművészeti eszközökkel sem igazán kimondani önmagából, /még lírában sem,/ azt  tökéletesen kimondja-befogadja  a zenével. Dallamba önti a kimondhatatlan, elrejtett ÉNT, híd ember és ember között, a transzcendens, és immanens között. Felülről sugárzik lefelé, az  emberi jelenség felé.

Boldog, és igazán teljes ember, aki képes ezt befogadni, s általa átszellemülni.  A földről - a fény felé...

 A  zene  fölött  is van  egy  "tartomány",   - eredője minden spiritualitásnak, így a  zenének is, -  de ennek kibontása messze meghaladná egy zenéről szóló tűnődés határait.

Végül; ide másolok egy gondolatot  nemzetünk zenei óriása tollából, a fentiek megerősítése végett:

 

Kodály Zoltán – művészetről, zenéről.

.

Csonka ember  az, és üres az élete    - bármily gazdag külsőleg, -    ha nincs érzéke a művészetekhez. A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái  isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak  a léleknek  régiói, melyekbe  csak a zene világít  be.

TŰNŐDÉS AZ IGAZSÁGOSSÁGRÓL, ÉS AZ IRGALOMRÓL. (Lefelé görgetve, az I résztől olvasandó!)

Csatószegi Viktor

                                                                  TŰNŐDÉS.

                                              Az   igazságosságról,   és   az   irgalomról.     III.  (bef.)  rész.

                                                     

 

Az  eddig  leírtakból  tán világosan kivehető, hogy az élet igazsága sok hangon szól, olyan, mint Dávid hárfája; 10 húron hangzott, és változatos, hol ezt, hol azt a hangot emeli ki. Ilyenek a jézusi példabeszédek is,  ezekben én  az  alaphangokon túl, a felhangokat is észlelem.  Aztán: nem  mindig nyílik  rá  a  szemünk, a  fülünk,  mert  ha  nincs  csend  belül, akkor  csak  egy  bölcs  szöveget  olvasunk.   A  Biblia  olvasása  előtt,  be  kell  mosakodnunk. Gondok, hírek, zaj -  ki,  Szentlélek, - be…  Igen, mert különben ránk vonatkozik  Jézus kijelentése: „Azért szólok nekik példabeszédekben, mert szemük van, de nem látnak, fülük van,  de nem hallanak, és nem értenek.” 

Az  egész  emberi  társadalom, annak  teljes berendezkedése a  jogon, és  az  igazságosságon alapszik.  De a magánéletben is jelen van, akkor is, ha ezt nem definiáljuk.  A törések, szakadások ennek hiánya miatt keletkeznek minden viszonylatban; a  politikában, a  közélet  egyéb  területein , de  a  személyes életünk vonatkozásaiban is.  Isten, a teremtésben hatalmas méltóságot adott az embernek;  „alig tetted kisebbé az angyaloknál.”  Van én-tudata, önreflexiója, egyedül az ember képes absztrahálni, az egyediből az általánosra következtetni.  Ő  nem  „ott  van”  a  térben, hanem  „jelen  van.”   ( Éppen emiatt,  a  méltósága,  az  egyedisége, megismételhetetlensége miatt  a  legnagyobb  bűn,  minden totalitárius rendszer, elnyomás. Ez megnyomorítja az istenképiséget, vagyis: vét az igazságosság ellen.)  Amikor tiszteletben tartjuk  a  másik  ember  személyességét, akkor  azt  a  Valakit szolgáljuk, Aki őt  alkotta, a létbe szólította.  Az igazságosság tehát jó, tehát alap. DE: csak egy lépéssel menj tovább,  és  máris  jéghideggé lesz…  Az igazságosságban a REND kiteljesedését érezzük/tapasztaljuk, viszont, ha a jog nevében keményen kitart valamely követelése mellett, akkor abban a  pillanatban nagyon ellenszenvessé válik.  De most ássunk mélyebbre barátaim,  és  lássuk  meg  tisztán, hogy  az  EMBERI  igazságosságnak  mekkora torzulásai lehetnek.  Az  ebben  megkeményedett  „igazságos”  szív, és  értelem, vajon elfogadja-e, egyetért-e  azzal, hogy  a bűnös, a vétkező ember megtérjen, újjászülessen?  Nem  az-e  az  érzése, hogy  az  ilyen kivonja magát  a  REND,  AZ  IGAZSÁGOSSÁG  ALÓL?  Nem  azt  látja-e  helyesnek, hogy  az  elesett, a bűnös megmaradna  a pocsolyában, és viselné tetteinek jogi, és  minden más, egyéb következményét?  Még hogy  ez  a senki, ez a leprás, lerázza magáról a sarat,  és  a  végén  ugyan olyan  lesz  mint mi?  Ez  merénylet  az   igazság  ellen!!!   …….hát  igen; merénylet.  Az  Isten  merénylete.  Mert     - tudod, -    az   igazi  megtérésben  az  ember valóban széttöri az igazságosság vastag korlátait, ui. itt TEREMTŐ  KEZDÉS van, mégpedig  Isten részéről, hiszen az Igéből tudjuk, hogy a bűnös a saját erejéből nem térhet meg!  Mint ahogy  a Dunában fuldokló sem  húzhatja  ki  önmagát a  partra.  Az immanens, emberi  logika  szerint, a  vétkezés után pecsét kerül a homlokra, sötétség, s halál következik.  A kegyelem viszont áttöri, felülírja ezt a kódoltságot, sőt; az égben öröm van a megtérő miatt… („Nem az igazakért jöttem, hanem a bűnösökért.”)   Érthető az eddigiek alapján, hogy az igazságosság szintjén élők számára valóságos botrány egy-egy megtérés, az eleve kiválasztott ember újjászületése. Sajnálatos, hogy a virtuális hagyma 2. rétegén élők számára: még nagyobb botrány…   „és még EZ jár templomba???”  Az igazságosság szemüvegén át látók abban a katasztrofális veszélyben vannak, hogy fölötte a teremtő kegyelem birodalma áll. Bizony;  ezerszeres jaj  annak az embernek, aki csak az igazságosságban akar élni!  Az  az igazságosság,  amely csak önmagának, és önmagából él, saját magának gonosz ellenkezőjévé züllik.

 

És  e  ponton térek vissza  a tékozló fiú bátyjához, s  mindahhoz, amiket róla  írtam  az  előző  részben. Ebben  a  teljes megértésemről  beszéltem, miután a  premisszákat kifejtettem. Tettem mindezt, az empátia,  és  az  IGAZSÁGOSSÁG alapján állva.  Nézzük meg az én költött szövegem után, hogy  annak az idősebbik testvérnek, annak a  „hátrébb tett”  fiúnak az életében mi volt a tétje annak az órának, amikor  hazatért a mezőről, és nagy vigalom hangjait hallotta.

Az az óra sorsdöntő óra volt…  A példabeszéd semmi továbbit nem mond róla, de azt tudom, hogy mindenre, az itteni, és az örök életére kiható döntés előtt állt. Ha a csupasz igazságosság mellett marad, sötét szakadékba zuhan, amely összezúzza lelke szabadságát, foglya lesz a bűneset óta tartó sátáni kódoltságnak. Minden azon múlik, hogy a szolgáktól kapott információ okozta mély sértődöttség, elkeseredettség iszapjában vergődve,  MEGHALLOTTA-E  apjának szavait, azokat  /legalább később, a cunami lecsendesedését követően,/  beengedte-e  a fülén jóval mélyebbre; a szívébe is?  Meglátta, megérezte -e  abból az ölelésből, ott, a kanyarban, hogy tulajdonképpen mi is a megbocsátás,  a megtérés=hazatérés? Mert  ha  igen,  akkor  belépett a  teremtő szabadságnak abba a  régiójába, amely fényévekkel áll az  igazságosság felett.   Mert  úgy  van  az  barátaim, hogy csak addig apellálunk a  jogainkra, és az igazságosságra, ameddig egy szentséges pillanatban meglátjuk, hogy KI Ő?  Mihelyt Isten az Ő  valóságában, IRGALMAS SZERETETÉBEN  feltárja magát  Szentlelke által,  azonnal  tárgytalanná válik  minden hivatkozás az emberi  igazságosságra, merthogy minden Istennel kezdődik, s Vele fejeződik be…  Ő  az alfa, és  az  ómega.  Ő  maga  a  Jézus Krisztusban közénk testesült  IGAZSÁG.   Azóta ismerjük ezt  a  szót; KEGYELEM.  Azaz; IRGALOM.

A bűnnek hatalmas hullámverése van.  Elszakít Istentől, és megszakítja emberi kapcsolataink jelentős részét is, hiszen ítélnek az igazságosság nevében, miközben emiatt ők is megsérülnek lelkileg. Mintha nem  ismernénk a  sugalmazott Igét,  amely megíratott  Jakab levelének 2. fej. 13. versében:  „Mert az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas!”  Kísérthető létezők vagyunk, a sátán nem ment nyugdíjba…  Lehet,  hogy  aki  ma  szilárdan áll,   - holnap elbukik.  Ezért fontos, és  üdvös minden esetben  arra  gondolnunk, hogy  ha nekem  annyiszor megbocsátott  Jézus, akkor ugyanazt  kell cselekednem  azzal  a  másikkal is.  Nem   lehetek  a  példabeszédbeli, szívtelen  szolga!

 

AMI  TOTÁLISAN  MEGRENDÍTŐ;  AZ ATYA  SZÍVÉBEN  ELŐRE  MEGÍRT  FORGATÓKÖNYV  SZERINT,  OTT,  A  GOLGOTÁN,  PONTOSAN  3 ÓRAKOR, BETELJESEDETT  A  BŰNÖKÉRT  KIJÁRÓ IGAZSÁGOSSÁG ÍTÉLETE  ÚGY, HOGY  UGYANABBAN  A  PILLANATBAN  TELJESEDETT  KI  A  VÉGTELEN  IRGALOM  IS…

 

(Minden tékozló fiú, és minden hátrébb sorolt testvér számára is!)

 

 

 

 

 

  

TŰNŐDÉS AZ IGAZSÁGOSSÁGRÓL, ÉS AZ IRGALOMRÓL

Csatószegi Viktor

                                                         TŰNŐDÉS.

                                     Az igazságosságról, és az irgalomról.   II. rész.

Arra a döntésre  jutottam,  hogy a II. részt még nem kezdem el az elején tárgyalni a beharangozott irgalom kérdéskörével, hanem egy kicsit tovább boncolgatom azt a nehéz, és bonyolult témát, amit igazságosságnak, jogszerűnek hívunk. S ami oly sebezhető, és szubjektív…  Ha  volt a történelem során szkeptikus, kiégett szívből feltört kérdés, akkor azt Pilátus tette fel:  „Quid est veritas?”=mi az igazság?  ((Ha színházi rendező lennék, és a „Jézus pere” c. drámát kéne színpadra igazítanom, akkor erre a szerepre egy olyan színészt kérnék fel, akinek a hangja már eleve a szkepszis, a mindentől való megcsömörlöttséggel vegyes kiégettséget jelenítené meg.))  Van-e objektív igazság, olyan, amelyhez biztosan lehetne mérni tetteink, gondolataink igazságosságát?  A hívő ember tudja; van, s azt is, hogy ez nem egy filozófiai/etikai fogalom, hanem maga, a közénk testesült Logosz; Jézus Krisztus. De most én ezt a jelen világot kutatom, és benne a fenti fogalmat, azt, amiről az ősi Róma így vallott; „Quod capita, tot sententia.”=ahány fő, annyi ítélet /vélemény.  Ennek fényében hasogatom tovább Jézus példabeszédét a tékozló fiúról. Most ezt a fiút kissé félreteszem az apával együtt, és az idősebbik fiút, a  „tékozló”  bátyját állítom a Lélek reflektor fényébe.  Vajon, MELYIKÜK  A  NAGYOBB TÉKOZLÓ  ISTEN  MÉRLEGÉN???  Ó ti Biblia olvasók, ó, ti igehirdetők! 

Két fiuk volt, gondosan nevelték őket, és jómódban élve, minden szükségeset megadtak nekik. Amikor felcseperedtek, és befejezték a rabbinátus által fenntartott iskolát, fokozatosan bevonták őket  a nagy gazdaság napi tennivalóiba, és bizonyos fokig felügyelhették a szolgák munkáját is. Azonban ezeket a szülőket sem kerülte el az a hiba, amely oly sok család életét keseríti meg azzal, hogy a testvérek a serdülő korban egymás ellen fordulnak, sőt; tényleges, ellenséges viszonyba kerülnek egymással. Mindennek az oka pedig az, hogy  a kisebbiket jobban szeretik, ő a „Benjamin,”  a liebling, a fészek melegítő…  Elég egy tekintet, amely jobban ragyog, ha nem az idősebbre vetődik, elég egy árnyalattal nagyobb csirkefalat, amely a „gyengébb kicsi” tányérjára kerül, elég, ha nem szidják le  ugyanazért, amelyért a nagyobb fenyítést kap. Nincs az a sas, amelynek szemei élesebbek lennének, mint a serdülő gyerekeké…  Sajnos, ebben a családban is ez volt a helyzet, és az idősebbik fiú szívében csak gyűlt, egyre jobban gyűlt a számára érthetetlen megkülönböztetés miatti keserűség, amelyből aztán ellenszenv, féltékenység lett. Később, igyekezett a szülői szeretetet maga felé fordítani oly módon, hogy szinte erején felül dolgozott a gazdaságukban,  és apjának minden kívánságát azonnal, s maximálisan teljesítette. Öccse pedig élvezte a kivételezést, a kényeztetést, s egyre többet engedett meg magának, pl. azt, hogy mialatt az egész család kint verejtékezett a mezőn, ő elment a barátaival szórakozni, a lányok körül legyeskedni. Megtehette, mert este ugyanúgy megkapta a vacsorát,  - ha  ugyan nem többet és finomabbat, mint a bátyja.  A féltékenységből harag, abból pedig gyűlölet lett, már nem is beszélt egymással a két testvér.  Az apa szemén mintha egy láthatatlan hályog lett volna; semmit, vagy alig valamit észlelt ebből a kórós folyamatból.  (Ha egyszer statisztika készülne abból, hogy a börtönökben raboskodók közül hányan vannak ilyen gyermekkori traumák, mellőzöttségek  sérültjei,  bizony, sokan megdöbbennének! )  Az idősebbik fiú egyre zárkózottabb, magányosabb lett abban a népes házban, a lelki kapcsolata megszakadt szüleivel is, de továbbra is példásan élt, s a kemény munkába ölte bele minden energiáját, belső fájdalmait. Majdnem azonosnak érezte magát a szolgákkal, hiszen nem kapott  többet mint azok; szállást, élelmet, ruházatot. Soha nem hívhatta meg a  barátait  egy kis vidám beszélgetésre, vacsorára.  Ő lett a kifacsart „mintagyerek.”  Nem volt megkeseredett ember, tudta; mindene megvan ami csak                 kell, és a jövője is biztosítva van. De boldognak sem érezte magát, naponta felingerelte annak a mihaszna öccsének még a látása is, amit nem tudott elkerülni.  Ami a vallást illeti, jó szívvel emlékezett vissza arra az öreg rabbira, aki annyi jóindulattal vette körül a helyi zsinagóga gyerekeit, és türelemmel oktatta őket a Tórára, és sok Zsoltárt is felolvasott nekik, ezekből néhányat meg kellett tanulniuk, pl. a 111.-et , kívülről. Így aztán tisztán látta, hogy az  Örökkévaló  ott van,   -   a napi gondjaival, munkájával elfoglalt ember pedig itt van…  Jahwe szeme őrködik mindenen, Ő a hatalmas, a fenséges, és amit elrendel, az jogos, és IGAZSÁGOS.  Ebben az igazságosságban reménykedve várta a bűnösök, különösen annak a naplopó, könnyelmű senkinek a bűnhődését.  …..és egyszer eljött a valóban boldog nap az életében,  mégpedig akkor, amikor nem is számított rá. Négy ökröt fogatott           be a  szekere elé reggel, hogy  búzát szállítson egy távolabbi faluba, ahol a molnár lakott, mert fogytán volt otthon a liszt, hát őröltetni kellett.  Többen voltak  ott előtte, sok időbe telt, amíg hazaért a frissen őrölt liszttel. Máskor ilyen esetben mindig az udvaron várta az apja, hogy lássa az eredményt, és eligazítsa, hová pakolja a szolgákkal együtt.  Most azonban csendes volt a ház, egy lélek sem mozgott a telken.  Végül, bement a házba, s az öreget görnyedt háttal ülve látta meg az ágya szélén, és viasz sárga volt az arca. Kérdésére csak lassan, akadozva mondta el; a kisebbik fia végleg elment, a jogos örökrészét is magával vitte.  Nem válaszolt semmit apjának, kiment, de  belül ujjongott  az  örömtől, érezte; ez  az ő napja. Megerősödött hite az IGAZSÁGOS Istenben.  Megszületett az ő békéje, a rend helyreállt. Többé nem volt kivel szemben hátrébb soroltatni őt… Így, ebben a konszolidált mikró-világban kékebb lett az ég, nem égetett az a közel-keleti nap, és apja is közelebb került hozzá. Évek teltek el ebben a stabil, harmonikus állapotban, ő továbbra is kijárt dolgozni a mezőre, oda, ahonnan  AZON A NAPON, estefelé hazaérkezett….  A továbbiakról nem írok, erről Lukács hitelesen  tudósít.

Barátaim!  Kérdem:  /semmit nem állítok, csak VALÓBAN kérdem,/  tényleg annyira negatív figura az a mezőről hazaérve megsértődött idősebbik fiú?   Semmit sem lehet megérteni  lélektanilag, empatikusan, a váratlan helyzetre adott első reakcióiból???  Szemernyi jogos igazsága sem volt? Ő az abszolút negatív, irigy,  jutalomra éhes személyiség?  Sok évszázaddal később, a  piactereken ácsorgókból munkára felvett emberek hőzöngését sem lehet megérteni, amikor azt látták, hogy a nap utolsó órájában felfogadottak  is ugyanannyit        - 1 dénárt -      kaptak mint ők, akik kora hajnaltól viselték a nap terhét?  EZEK ÖRÖK, EMBERI, GENETIKAILAG  KÓDOLT  REFLEXIÓK!!!  Igen; EM-BE-RI.   A  JOG, ÉS  AZ  IGAZSÁGOSSÁG  EMBERI  ASPECTUSA…  EZ  a „kód” pedig abból a talajból való, amit mi úgy hívunk:  BŰN, MEGVÁLTATLANSÁG.

Az Isten horizontja annyival írja felül ezt, mint a vitorlázó  repülőt az űrrakéta.  Csak kifejezhetetlenül többel…   Arról, hogy mi ez a több a Biblia fényében, két lépcsőben szeretnék válaszolni;   1./ emberi, de  hívő, ker. emberi elmélkedéssel,  2./  az Örömhír ragyogásával.        (folytatom.)

 

 

                                                                 

TŰNŐDÉS AZ IGAZSÁGOSSÁGRÓL, ÉS AZ IRGALOMRÓL. (Három részben.)

Csatószegi Viktor 

 

                                      Az igazságosságról, és az irgalomról.      I. rész.

Alap Ige: Lukács Ev. 15, 11-32.  ( A tékozló fiú története nyomán, - szabadon… )

 

Úgy adódik, hogy az én életemben egyre gyakoribb ennek a két fogalomnak hol az ütközése, hol a párba állása. Ma este  ezen tűnődtem, és a  bice-boca emberi magyarázatok helyett, kerestem a választ a legautentikusabb helyen; a Szentírásban. Hol  lehetne erre hitelesebb, életszerűbb eligazítást kapni, mint ebben a példabeszédben?  Hol?????   Íme:

 

 

A tékozló fiú.

¹¹„Egy embernek volt két fia. ¹²A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. ¹³Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. ¹⁴Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. ¹⁵Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. ¹⁶Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. ¹⁷Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. ¹⁸Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. ¹⁹Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. ²⁰Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.

²¹Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. ²²Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. ²³Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, ²⁴hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. ²⁵Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. ²⁶Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. ²⁷Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. ²⁸Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. ²⁹De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. ³⁰Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. – ³¹Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. ³²S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”

 

 

JOG, IGAZSÁG.   A minden jóban részesülő, elkényeztetett fiú nagykorú lett, s nagyon megunta az atyai ház rendjéhez, elvárásaihoz való folytonos igazodást, szabad, örömteli életre vágyott. Úgy vélte, kint a világban korlátlan lehetősége lesz minderre, s tudta; jogában áll elkérni az örökségét.  Tudta ezt az apja is, és bár majd belehasadt a szíve fiának döntésébe, akiben életének folytatását, öregségében támaszát remélte, azonnal átadta neki azt, ami a jog szerint járt. Ha egyszer úgy döntött, hát hadd menjen, senkit sem lehet kötéllel a szeretetben való közösségre kényszeríteni. A fiú gyorsan összecsomagolta holmijait, és egy formális átölelés után kilépett a szülői ház kapuján. Fogalma sem volt arról, hogy apja könnyeit nyelve néz utána az ablakból…   A könnyen, ingyen jött pénz hamar elfogyott, a frissen szerzett „barátok” csak addig voltak körülötte, amíg az éjszakákon át tartó mulatozást fedezni tudta. Egyedül maradt, s mindezt     - a fillér nélküli, totális magányt, -    betetőzte az ott kitört éhínség.   Ezt a teljes lepusztulást, ezt a verem legalján lévő vergődést,  Jézus kiváló pedagógiai érzékkel ábrázolta azzal, hogy végül sertéseket őrzött egy gazdánál, de még ezeknek az ételéből sem ehetett.  Azért  /is/ volt telitalálat ez a motívum, mert zsidókból álló tömeghez beszélt,   - l : e fejezet első két versét, -      s tudni kell, hogy  ők tisztátalan állatnak tartották  és tartják a mai napig is a sertést,  és szigorúan tiltották húsának fogyasztását. Tehát ezen állatok közelében lenni, egyenlő volt számukra a gyehennával.   Végül; nem bírta tovább, s még ott, a moslékos vályú mellett, egy csillagfényes éjszakán,  felnyílt az addig lelkileg vak szeme. Rádöbbent hűtlenségére, arra, hogy mekkora fájdalmat okozott apjának, aki teljes szívvel szerette léte első pillanatától, aki csak jót tett vele, és azt akarta, hogy teljesen boldog legyen.  Megszületett ennek nyomán a döntés, de tudd kedves barátom, e döntés alapja, motivációja csakis az volt kezdetben, hogy átélte; totálisan elveszett emberré lett, olyanná, akinek napjai, élete a disznók szintjén tengődik… Ennél nincs lejjebb! Összetört ronccsá vált. Mert távol az atyai háztól nincs élet, csak élő-halotti vergődés!  Ezt követően mert reménykedni, hogy tán visszafogadja őt az apja, ha fiának nem is lehet a jog, és az igazság szerint, de esetleg béresének. Talán.  Hajnalodott.  Éhesen, rongyosan, koszosan tápászkodott fel, remegett a térde, hiszen napok óta nem evett.  Lukács arról nem tudósíthat bennünket, hogy miféle gondolatok, mennyi aggodalom, félelem töltötte be a szívét, mert az emberi  szívekbe csakis az Úr lát bele…  Tisztában volt vele; semmi joga sincs, az örökrészét kivette, az örökrészét megkapta. Elszórta. Nincs semmije, azon a pár rongyon kívül, amelyek a csonttá aszalódott, koszos, disznó ürülék szagú bőrét befedte.

Megérkezett a régi ház közelébe, kimerülten, rogyadozva, tele bizonytalansággal, létének szél-ingatta voltával …  és most,  szabadjon nekem ismét azt tennem, amit tettem az ál -Jeremiással, majd a tizedik, a szamaritánus leprással;  megfestem annak az apának a képét, szájába adom annak az apának a szavait, aki a világ legtermészetesebb módján; a JOG, ÉS AZ IGAZSÁGOSSÁG beton alapján állva, észleli a volt fiának megjelenését.

A ház ura éppen az egyik szolgájával beszél arról, hogy majd kora délután mit kell tennie a juhok körül. Egyszer csak  elkezdenek a kutyák erősen ugatni,  mind erősebben.  Ránéz a kapura, és lát egy szörnyű figurát, gondolja; egy idegen koldus jár errefelé.  Az idegen megáll, és zavart arccal néz vissza. Odalép a kapuhoz, egészen közel, megkérdi:  mit óhajt?  Ez a kiégett roncs alig hallható, elcsukló hangon ennyit tud magából kipréselni:  „Apám, VÉTKEZTEM az ég ellen, és ellened.  Már NEM VAGYOK MÉLTÓ, HOGY FIADNAK NEVEZZ.”  Alaposan végigméri, és ekkor ismeri fel a régi vonásokat azon a tönkrement arcon. Nem nyitja ki a kaput, csak ennyit mond halkan:  „Nézd, te elkérted, és azonnal megkaptad azt, ami a jog, és az igazság mértéke szerint megilletett téged. Nagyon fájt akkor ez nekem, de azóta sok idő telt el, és a régi sebek begyógyultak.  Sajnálom, de ebben a házban már nincs hely a számodra, lakrészedet odaadtam a bátyádnak, a többi helyet pedig a béreseim lakják. Nem is értem, miért jöttél vissza, hiszen kettőnk között véglegesen lezárult minden a te döntésed után, az igazságos megállapodásunk szerint.  Menj hát tovább, oldd meg a sorsodat, és ha valahol pénzhez jutsz, akkor azzal okosabban gazdálkodj.”   A volt fiú belátta, hogy apja teljesen jogosan, az IGAZSÁG szerint viselkedett, és szép csendesen elkullogott a legközelebbi  faluig, amelynek határánál összeesett, és meghalt.  Pár perc múlva hazaért a másik fia a mezőről, akinek elmesélte, milyen méltatlan dolog történt vele az imént. Ő is szörnyülködött, majd  kiadták az utasítást a szolgáknak, hogy amennyiben mégis visszatérne az a VOLT fiú, akkor nehogy kinyissák neki a kaput, sőt; kergessék el, s uszítsák rá a kutyákat, hogy elmenjen a kedve mégegyszer  ide jönni.

A fentiek hitelesen, pontosan ábrázolták mindazt, ami a jog, és az igazság szerint történni szokott ebben a világban.

De vajon létezik-e egy másik dimenzió?  Egy olyan, amely nem az e világ törvényei, és logikája szerint működik? Amely fényévekkel felülírja azt?

Legközelebb erre keresem a választ.  Azt, amelyet Lukács tolmácsolt Jézus szájából, de ezt megelőzően            - úgy érzem, -        több mindenen, kissé tán filozofikusan, tűnődnöm kell…

TŰNŐDÉS A KÖNYVEKRŐL.

Csatószegi Viktor

Most      - egy belső indításra, -      életem  egyik nagy öröméről  és  forrásáról, a  könyvekről  teszek személyes vallomást.  Életünk  legtöbb meghatározó  vonatkozásának  gyökerei  a gyermekkorra  vezethetők  vissza. Még  most  is tisztán  látom  emlékeimben  a  szüleim hatalmas, több szoba falait beborító, és több Lingel könyvtárszekrényt betöltő könyv-rengeteget.  Sok filozófus, és történelmi  könyveik mellett, Thomas Mann, Gulácsy Irén, Kuncz Aladár,  H.G. Wells, T. Wilder, Márai Sándor, Makkai Sándor, Lyn  Yu Tang, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Victor Hugó, Germanus Gyula, Passuth László, Proust, - és nem sorolom tovább. Sokszor láttam őket elmerülten olvasni, és hallottam ezekről beszélgetni. Hatéves koromban 1 hét alatt kiolvastam az "Óz, a csodák csodája" c. vaskos mesekönyvét... Igen, valahol itt kezdődött. Talán megmosolyogtató dolog, hogy mostanában szeretem "csak úgy" kinyitni valamelyik könyvtár szekrényemet, és egészen közel hajolva, beszippantani azt a csodálatos illatot, amely azokból kiárad. Nekem ez: a TUDÁS ILLATA. Hallani, hogy a Gutenberg galaxis ideje leáldozott, és hogy az elektronikus média, meg a világháló veszi át a helyét. Tömören reagálok erre; ennél nagyobb ostobaságot nehezen lehetne állítani! Nem vagyok ó-konzervatív, nagyon is kell az internet, igen szükséges, magam is gyakran használom. De: itt nem a vagy-vagy, hanem  az ÉS  alkalmazandó! Lehet-e  belemélyedve  pl. Thomas Mann 3 kötetes  "József és testvérei"  hatalmas trilógiáját  a képernyőn végigolvasni? Avagy egy művészettörténeti, zeneelméleti, filozófiai szakkönyvet??? Nos, aki nem élte meg azt az élményt, amikor az ember beül egy öblös, kényelmes fotelbe, felgyújtja az olvasólámpát, kinyitja  a könyvet, és  2 percen belül súlytalanná válik, elfelejti hogy hol van, ill. azon a helyszínen van, ahová  a könyv szerzője elviszi, nos; annak én hiába próbálom  ezt bizonygatni. Lehet, hogy a képi világ könnyen rabul ejt,    - gondolok itt a TV híres regényekből készített adaptációira,-     de nekem  senki ne ábrázolja  a helyszíneket  és az emberi  jellemeket, ezeket  ÉN  AKAROM  A  SZERZŐ  SZÖVEGÉBŐL  MAGAM  ELÉ  KÉPZELNI, ÉS  ÉRTELMEZNI!  Arról nem is szólva, hogy miképpen lehetséges pl. egy Márai regénynek azt a substanciális  jelentőségű részét megfilmesíteni, ahol 8-10 oldalon keresztül  SEMMI  cselekmény nincs, hanem a lélek legmélyén zajló, mélységesen mély folyamatokat ábrázolja  ez a karizmatikus író? Ezeket a részeket nemes egyszerűséggel kihagyja,    - kihagyni kényszerül -    a rendező, mert képileg ábrázolhatatlan. De  emiatt megcsonkul a mű, s a néző csak hiszi, hogy megismerte a regényt, s tán naivul még örül is, hogy másfél óra alatt jutott birtokába  annak a remekműnek, amelyet  csak több nap alatt lenne képes kiolvasni. Ó sacra simplicitas!... A könyv a szellem horizontjának végtelenre tágításával az igazi szabadságot nyújtja nekünk.(Kedvenc témám/gyakorlatom az etimológia. Véletlen egybeesés, hogy  a  latinban a líber=szabadság, /melléknév,/ a liber=könyv /főnév/ egybehangzóak. E két szó nem egymásból származik, mégis utal arra, hogy a tudatlanság kriptájából való kimenekülés  a szellemi világ tágas szabadságába, a könyvek az igazi eszközök.) A könyv meghívó az egyes szaktudományok világába, a világ minden lényeges, sok  ezer éven át kiérlelődött  ismeretek tárházába, nélkülözhetetlen instrumentum a  "sapientia vitae" =az életbölcsesség elsajátításához. Roppant nagy a felelőssége a szülőknek és a tanároknak, hogy a fiatalokkal megismertessék a könyvek csodálatos világát, s meg is szerettessék. Az, hogy megtanítsák őket megkülönböztetni az igazi értékeket hordozó könyvektől az olcsó, talmi, züllesztő giccstől, ponyvától. Mert alja giccs van zenében, képzőművészetekben, s az irodalomban is. A reklámok agresszívek, ott ugrálnak/vibrálnak az utcákon, a Tv - ben, s a neten is halálra bosszantanak pimasz tolakodásukkal, pl. amikor  rávetítik ezeket  az olvasni kívánt szövegre a weblapokon, s ott vibrálnak. A könyvek ezzel szemben végtelen tapintattal csak állnak a polcon csendben, s várják türelemmel; "vegyél kézbe, hadd ajándékozzalak meg igazi értékekkel, hadd gazdagítsalak, hadd tágítsam szellemi horizontodat a fény, a végtelen felé!" Végül: van egy Könyv, a könyvek Könyve. Neve a görög "Byblosz"=könyv többes száma; könyvek, könyvecskék. Ez már túlmutat a regényeken, a filozófián, az összes tudományokon, felette áll mindennek, ami emberi szó. Kedves barátom, aki  ráakadsz erre a szerény blogra, fejtsd meg, kutasd ki, hogyan hangzik a Byblos  többes száma görögül? S ha sikerült, okvetlenül szerezd meg egy példányát, s naponta olvass belőle  egy-egy részt. Ekkor, ezáltal lehetsz IGAZÁN SZABAD!!!  Nagybetűs, az  igazi, helyére került ember. Ezt kívánom neked szívből, ezen az éji órán.

 

Tűnődés a szavaink méltóságáról.

 Csatószegi Viktor

TŰNŐDÉS  A  SZAVAINK   MÉLTÓSÁGÁRÓL.           A mindennapok sűrűjében rá sem figyelünk szavainkra, a szavakra, amelyek  körülvesznek minket, és bizony, a szavak legtöbbször hangzavarrá válnak. Ömlenek az írott, és az elektronikus médiából, zsongnak a járműveken, az utcán, - mindenütt. Pedig a szó; kincs, méltóság, felelősség!  A teremtett világban egyedül az embernek vannak értelmes, logikus, rendszerezett, szabályokba  foglalt szavai, amelyekkel képes megosztani az énjét kifejező gondolatait. Az állatok is kommunikálnak, azonban ezek csupán hangjelzések, és az ön, vmint a  fajfenntartással kapcsolatosak, szellemi tartalmat nem hordoznak, és pl. absztrahált dimenziót soha nem képesek hordozni. Írtam  már  arról,  de  fontossága  miatt  itt  is megismétlem; a szavaink is töredékesek, és nem képesek a bennünk lévő mélyebb tartalmakat, meglátásainkat és érzelmeinket teljességgel átadni mások felé. Ezért születtek meg   - egyedül az  embernél!  -   a  művészetek, a képzőművészetek, a líra,  amely bár szavakból áll, de a sorok között  és felett, annak dallamiságában rejlik a többlet, és legfőképpen: a ZENE... Igen, mert ősi, s alapvető vágyunk: kimondani önmagunkat, mégpedig minél teljesebben. Éppen ezért roppant nagy  felelősségünk van a  szavainkat illetően,  mert  ezekkel lehet építeni, világítani, tudást és tapasztalatokat megosztani, kifejezni szeretetünket, és; hozzásegíteni másokat az Örök SZÓ megismeréséhez. De lehet rombolni, megbotránkoztatni, lelket pusztítani, másokat lenullázni szavainkkal. A nyelvünkkel hatásosabban lehet gyilkolni,    - pletyka, rágalmazás, vitriolos gúnyolódás, stb, -     mint egy gépfegyverrel... Vajon, tudjuk-e  egy pillanattal előbb átgondolni kimondásuk előtt a szavainkat? Még a harag, s az indulat hevében is???  S vajon, képesek vagyunk-e finom, lelki antennával érzékelni, hogy egy másik ember szeretne  OTT,  ÉS  AKKOR szólni hozzánk, szeretne  velünk bizalommal megosztani örömet, terhet, útkeresési nehézséget? Tudok-e meghallgató ember lenni, csendben maradva, csakis a másikra figyelve? Akkor is, ha  éppen fáradt vagyok, vagy sietnem kéne a dolgaim felé? Vagyis: fontosak-e nekem a  mások szavai? Ilyenkor csak ott vagyok, vagy  JELEN VAGYOK?  Tudok-e csendesen, diszkréten beszélni, különösen ismeretlenek között, pl. utazásaimkor, nem ráerőltetve másokra a számukra indifferens gondolataimat, hangomat? (Ordítva telefonálás a buszon…)     Végül pár mondat a  "néma ördög" -ről...  A magunkba fojtott szavainkról. Istenem, az emberi kapcsolatok összes korrelációiból    - család, szerelem, barátság, szomszédság, kollégák, -  oldalakon keresztül tudnék példákat felsorolni, amelyek azt bizonyítják, hogy a ki nem mondott szavak törést, sok esetben végleges szakadást okoznak.  Amikor  megrendül a  bizalom, megkopik  a  szeretet, vagy valamilyen félreértés történt,  amikor  mások,  sokszor felelőtlen, rosszindulatú emberek hihetőnek tűnő szavai, mérgező nyílként fúródnak az egyik fél szívébe/agyába, s egyszercsak megtörik benne egy  húr, egy lélekszál a másik felé, de: nem szól, összeszorítja a száját, s hagyja, hogy ez a méreg behatoljon a legeslegbelsejébe, összezúzza a másik felé eddig érzett szeretetét, becsülését, a róla addig kialakított képet... Képtelen kimondani egy SZÓT; gyere, üljünk le,  baj van most bennem, te mit tudsz erről mondani nekem? Inkább ad hitelt a mérgezett, a gyilkos szónak, mint egy igazi, őszinte párbeszédnek. Hidd el barátom, soha, semmivel nem pótolható a mély, igazi párbeszéd! Ennek hiányában győz a gonosz,  (aki ontológiai valóság!)  és elvégzi a pusztítást, a rombolást, az emberi kapcsolatok szétzúzását. A konok hallgatás mögött vagy hatalmas butaság, vagy gőg van. Hány esetben csak 1 szó kéne, egy dialógusra való meghívás, egy lélek-gesztus, és ezt követően megtörténne a meg nem tervezhető CSODA, a sebek, sérelmek begyógyulása, és a teljes élet tovább folytatása... Ennek hiányát minden érvelésnél jobban bizonyítják az élet országútjának szélére sodródott, sérült ember-roncsok.    Igen, a logosz, a  vox humana hatalmas kincs, hatalmas felelősség. A kozmosz, és minden emberi létező Ura  is szavakkal jelentette ki Önmagát, és szavakkal fejezte ki akaratát, törvényeit, és az örök Igében  (Logoszként) testesült ebbe a világba. Fordítva is: szavainkkal fordulunk Őfelé, kérve, hálát adva, dicsőítve...  A szó apoteózisa,  amikor megismétlik az isteni Szót a kenyér és a bor felett, és Ő erre a Tőle kapott SZÓRA valóságosan jelenvaló lesz...    Érezzük át a szó méltóságát, a vele járó felelősséget, és szólaljunk meg, ha ez olaj a sebekre, és tudjunk hallgatni, ha  a szó csak üres fecsegés lenne.