Csatószegi Viktor
|
TŰNŐDÉS A SZAVAINK MÉLTÓSÁGÁRÓL. A mindennapok sűrűjében rá sem
figyelünk szavainkra, a szavakra, amelyek körülvesznek minket, és bizony, a
szavak legtöbbször hangzavarrá válnak. Ömlenek az írott, és az elektronikus
médiából, zsongnak a járműveken, az utcán, - mindenütt. Pedig a szó; kincs,
méltóság, felelősség! A teremtett világban egyedül az embernek vannak
értelmes, logikus, rendszerezett, szabályokba foglalt szavai, amelyekkel
képes megosztani az énjét kifejező gondolatait. Az állatok is kommunikálnak,
azonban ezek csupán hangjelzések, és az ön, vmint a fajfenntartással
kapcsolatosak, szellemi tartalmat nem hordoznak, és pl. absztrahált dimenziót
soha nem képesek hordozni. Írtam már arról, de fontossága miatt itt is megismétlem; a szavaink is töredékesek,
és nem képesek a bennünk lévő mélyebb tartalmakat, meglátásainkat és
érzelmeinket teljességgel átadni mások felé. Ezért születtek meg
- egyedül az embernél! - a művészetek,
a képzőművészetek, a líra, amely bár szavakból áll, de a sorok között és felett, annak dallamiságában rejlik a
többlet, és legfőképpen: a ZENE... Igen, mert ősi, s alapvető vágyunk:
kimondani önmagunkat, mégpedig minél teljesebben. Éppen ezért roppant nagy felelősségünk van a szavainkat illetően, mert ezekkel lehet építeni, világítani, tudást és
tapasztalatokat megosztani, kifejezni szeretetünket, és; hozzásegíteni
másokat az Örök SZÓ megismeréséhez. De lehet rombolni, megbotránkoztatni,
lelket pusztítani, másokat lenullázni szavainkkal. A nyelvünkkel hatásosabban
lehet gyilkolni, - pletyka, rágalmazás, vitriolos
gúnyolódás, stb, - mint egy gépfegyverrel... Vajon, tudjuk-e egy pillanattal előbb átgondolni kimondásuk
előtt a szavainkat? Még a harag, s az indulat hevében is??? S vajon,
képesek vagyunk-e finom, lelki antennával érzékelni, hogy egy másik ember
szeretne OTT, ÉS AKKOR szólni hozzánk, szeretne velünk bizalommal megosztani örömet, terhet,
útkeresési nehézséget? Tudok-e meghallgató ember lenni, csendben maradva,
csakis a másikra figyelve? Akkor is, ha éppen fáradt vagyok, vagy sietnem
kéne a dolgaim felé? Vagyis: fontosak-e nekem a mások szavai? Ilyenkor csak ott vagyok, vagy JELEN VAGYOK? Tudok-e csendesen, diszkréten beszélni,
különösen ismeretlenek között, pl. utazásaimkor, nem ráerőltetve másokra a
számukra indifferens gondolataimat, hangomat? (Ordítva telefonálás a buszon…) Végül pár mondat a "néma ördög" -ről... A
magunkba fojtott szavainkról. Istenem, az emberi kapcsolatok összes
korrelációiból - család, szerelem, barátság, szomszédság,
kollégák, - oldalakon keresztül tudnék példákat felsorolni, amelyek
azt bizonyítják, hogy a ki nem mondott szavak törést, sok esetben végleges
szakadást okoznak. Amikor megrendül a bizalom, megkopik a szeretet, vagy valamilyen félreértés
történt, amikor mások, sokszor felelőtlen,
rosszindulatú emberek hihetőnek tűnő szavai, mérgező nyílként fúródnak az
egyik fél szívébe/agyába, s egyszercsak megtörik benne egy húr, egy lélekszál a másik felé, de: nem
szól, összeszorítja a száját, s hagyja, hogy ez a méreg behatoljon a
legeslegbelsejébe, összezúzza a másik felé eddig érzett szeretetét,
becsülését, a róla addig kialakított képet... Képtelen kimondani egy SZÓT;
gyere, üljünk le, baj van most bennem,
te mit tudsz erről mondani nekem? Inkább ad hitelt a mérgezett, a gyilkos
szónak, mint egy igazi, őszinte párbeszédnek. Hidd el barátom, soha, semmivel
nem pótolható a mély, igazi párbeszéd! Ennek hiányában győz a gonosz, (aki
ontológiai valóság!) és elvégzi a
pusztítást, a rombolást, az emberi kapcsolatok szétzúzását. A konok hallgatás
mögött vagy hatalmas butaság, vagy gőg van. Hány esetben csak 1 szó kéne, egy
dialógusra való meghívás, egy lélek-gesztus, és ezt követően megtörténne a
meg nem tervezhető CSODA, a sebek, sérelmek begyógyulása, és a teljes élet
tovább folytatása... Ennek hiányát minden érvelésnél jobban bizonyítják az
élet országútjának szélére sodródott, sérült ember-roncsok. Igen, a logosz, a vox humana hatalmas kincs, hatalmas
felelősség. A kozmosz, és minden emberi létező Ura is szavakkal jelentette ki
Önmagát, és szavakkal fejezte ki akaratát, törvényeit, és az örök
Igében (Logoszként) testesült ebbe a világba. Fordítva is: szavainkkal
fordulunk Őfelé, kérve, hálát adva, dicsőítve... A szó apoteózisa, amikor
megismétlik az isteni Szót a kenyér és a bor felett, és Ő erre a Tőle kapott
SZÓRA valóságosan jelenvaló lesz... Érezzük át a szó méltóságát, a vele járó
felelősséget, és szólaljunk meg, ha ez olaj a sebekre, és tudjunk hallgatni,
ha a szó csak üres fecsegés lenne. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése